Loading ...
Sorry, an error occurred while loading the content.

kalyha

Expand Messages
  • Takacs Peter
    Egy kis olvasnivaló : Csáth Géza A kályha A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és azután a fa. Néhány perc múlva pedig
    Message 1 of 1 , Aug 30, 2002
    • 0 Attachment
      Egy kis olvasnivaló : Csáth Géza

      A kályha

      A diák begyújtott a kályhába. Tüzet fogott a papír, és
      azután a fa. Néhány perc múlva pedig dübörgött a kis
      vasalkotmány.

      A lángok barátságos, jó tanyának találták sima vasfalait. A
      diák pedig élesztette, becézte a lángokat. Szeneket rakott
      a kályha torkába, s nézte, mint emésztik meg az éhes
      lángnyelvek a nedves, fekete kõdarabokat.

      Lassanként az egész szoba megtelt bizalmas, lusta
      melegséggel, s e kedves, jó melegség kedvéért a diák otthon
      maradt. Egész nap. Ott ült a nagy, zöld bõr karosszékben, a
      kályha mellett, s nézte a sárga, kék, táncoló
      lángnyelveket, a sápadó-piruló parazsat, papírszeletet
      dobott be, és gyönyörködve figyelte, mint hamvad el a
      gyönge jószág a tûz ölelõ karjai között.

      És nézte a lángokat hosszú órákon át. Nagyokat
      gondolkozott, csöndesen mormogva néha. És megfeledkezett az
      egyetemrõl, az utcákról. Még a nagy, fehér fényben úszó
      kávéházakról is, a kék cigarettafüstrõl, amely azokban
      tévetegen imbolyog az asztalok fölött, a fehér és piros
      biliárdgolyókról, amelyek oly simán és halk csattanással
      gurulnak a zöld posztón. Sokszor még ott is evett a kályha
      mellett.

      Nem tudott tõle megválni, mint valami véletlenül föltalált
      jó baráttól.

      Valóban véletlenül történt, hogy a szobát kivette. Sötét
      kis szobának látszott, és tizenöt forintot kértek érte. Már
      el akart menni, amikor a házmesterné rámutatott a kályhára:
      - És milyen finom, jól fûtõ kályhánk van, kérem. Tavaly
      volt itt egy úr, azt mondta, hogy ilyen jó kályhát még nem
      látott. Este befûtünk, még reggel is langyos! Pedig
      vaskályha.

      A diák megnézte a vaskályhát. Nagyon szerette a meleg
      szobát, elõször került Pestre. Kivette a szobát.

      Többször mondogatta is napközben, amikor a kályha már
      munkában állott:
      - Ez biz derék kályha.

      És a kályha még meg is vörösödött a dicsérettõl.

      Késõbb is hû maradt a diák az õ meleg barátjához. Az
      egyetemrõl egyenesen hazasietett, ott olvasott. Közben
      letette a könyvet, s a szemét félig behunyva, szeretettel
      vizsgálta a kályha vasbordáit, és nézte, nézte a kicsiny
      lángokat. Ha almát evett, juttatott belõle barátjának is.
      Rátette a tetejére. A kályha mohón kiszívta belõle a
      nedvet, s hálából jó szagot terjesztett szét a szobában.

      Egy idõben a diák kezdett nem járni rendesen haza. Nem
      törõdött többé annyit a kályhával. S ez méltán búslakodott
      a mellõzésért - nem is melegített úgy, mint azelõtt. Néha
      csak a fenekén pislogott álmosan, kelletlenül a hamvasodó
      parázs. A diák szórakozottan szította ilyenkor föl a tüzet,
      s a lámpavilágnál írt soká. Idõnként fölkelt, nagyokat
      sóhajtott, s le-föl járt a szobában nyugtalanul. A kályha,
      amikor ezt látta, már nem haragudott. Szánni kezdte a
      diákot.

      A fiú végre odaült a kályha mellé. Gyöngéden megsimogatta
      langyos vaslapockáit, kinyitotta az ajtaját, nyilván, hogy
      jól meghallhassa a kályha azt, amit ezután mond.

      Csakugyan beszélni kezdett.
      - Szerelmes vagyok... szerelmes - mondotta rekedten
      suttogva a diák.

      A lángok élénken ugráltak föl, az öreg kályha helyeslõleg
      megroppant, és azután még vígabban dübörgött benne a tûz.

      - A lány, akit szeretek - mondotta tovább lassan a fiú -,
      ez a lány nagyon szép. Az arca fehér, puha, bársonyos, a
      haja fekete, s a szemében olyan tüzek égnek, mint benned.
      Csakhogy még jobban melegítenek, sokkal jobban...

      A kályha irígykedés nélkül hallgatta a diákot, és
      természetesnek találta, hogy a lány szemében a tûz
      fényesebb és melegebb, mint benne.

      A fiú nagyot sóhajtott, fejét a tenyerei közé fogta, s
      irígyen nézte a lángoknak, a színes kis fickóknak táncoló
      vidámságát. Azután tovább suttogott:
      - Szeret-e engem ez a lány, ez a tûzszemû lány, szeret-e,
      szeret-e?

      A kályha nem felelt. A lángnyelvek most mint komor
      kérdõjelek nyúltak fölfelé.

      De a fiú lelke tele volt édes-keserû nagy reménykedésekkel.
      A szeme szinte kigyúlt a kályha izzó fényén, a hajszálai
      ragyogtak, az arca piros lett. Cigarettára gyújtott, és
      reggelig ott maradt hû barátja mellett. Azután, amikor az
      ablak jégvirágai a nap sárga fényében csillogni kezdettek -
      elnyomta az álom.

      A kályha még tovább is ébren maradt, de a lángok mind
      lustábban és lustábban járták benne táncukat, végre õk is
      lefeküdtek a hamvadó parazsak közé.

      A diák délfelé ébredt föl, a kályha fekete torka csúnyán,
      haragosan ásított rá. Nagyot nyújtózott, fölállt, becsapta
      a kályhaajtót, és elment. Csak másnap reggelfelé jött haza.
      Az arca sápadt volt. Minden öröm nélkül üdvözölte öreg
      barátját; s ez most igen rosszul esett a kályhának. De
      amint elnézte a fiút, hogy milyen fáradt és bús szép,
      fiatal arca - megbocsátott neki. Igyekezett kötelességét
      teljesíteni, hogy csak úgy recsegett a nagy erõlködésben.

      A diák megnyomkodta kezével a halántékát, és leült a kályha
      mellé. Fojtott, reszketõ volt a hangja.
      - Nem, nem szeret a lány, a tûzszemû lány, nem engem
      szeret, szegény diákot. Mást, egy urat, egy gazdag urat... -
      A kályha mérgesen ropogott, bizonyosan haragudott a lányra.

      A diák pedig kétségbeesetten tördelte a kezét. Igen, nagyon
      szomorú volt! Azután az ablakhoz szaladt, kinézett az
      éjszakába, meg visszajött, és újra leült.
      - Nem szeret engem a tûzszemû lány, minek akkor nekem
      élni? - mondotta, és elkezdett keservesen zokogni.
      Csuklott, és folytak a könnyei. A kályha tüze pirosra
      festette ezeket a könnyeket, és úgy látszott, mintha vért
      sírt volna a szegény árva diák.

      Keservesen összegörnyedt a széken, és megint csak a
      lángokat nézte, a tûz rejtelmes, fényes, vidám gyermekeit,
      a kályha forró, táncoló lakóit.

      Azután elaludt...

      A lángnyelvek pedig bebújtak a parazsak alá, és nehéz,
      piszkos zöld füstöt küldöttek onnan. A füst szállt,
      gomolygott kifelé. Elöntötte a sötét kis szobát,
      körülölelte a szegény, kínlódó diákot, körülcsókolta a
      cipõit, a ruháját, reácsúszott a mellére, belopódzott a
      szájába, a tüdejébe, és megállította szívének a dobogását.

      Mire az elsõ fénysugár szürke csilláma beért az ablakon, az
      egész kis szoba - amelyben valamikor otthonosan
      terpeszkedett a bizalmas, lusta melegség - halált hozó
      füsttel telt meg.

      A diák hideg testtel ül a széken. Barátja, a kályha is
      kihûlt. S az ablak mögött ködös, fázós téli reggel bámul a
      két jó barátra.
    Your message has been successfully submitted and would be delivered to recipients shortly.