Loading ...
Sorry, an error occurred while loading the content.
 

Legenda A No Teremtésérol

Expand Messages
  • Wenczel Dóra
    Legenda A No Teremtésérol Amit mondok, nem ma történt, sok millió év elott, elmesélem, hogy az Isten valamikor réges-régen hogy teremtette a not. E
    Message 1 of 1 , Aug 2, 2002
      Legenda A No Teremtésérol

      Amit mondok, nem ma történt,
      sok millió év elott,
      elmesélem, hogy az Isten
      valamikor réges-régen
      hogy teremtette a not.
      E legenda ose hindu,
      s oly igaz, hogy aki hallja,
      nem lehet, hogy meg nem indul.

      Szóval az Úr legeloször
      férfiembert alkotott,
      ezzel teltek hosszú évek,
      nappalok és alkonyok,
      ami szép volt, ami jó volt,
      mindent ebbe fektete,
      o maga is megcsodálta,
      mire készen lett vele:
      domború mell, magas homlok,
      sziklát görgeto karok,
      és a többi. részletezni
      nem is nagyon akarok,
      szeme, füle, lépe, mája,
      lába is, hogy lépne rája,
      hogy így visszagondolok,
      csupa, csupa jó dolog.

      No de közben hiba történt:
      elfogyott a nyersanyag,
      míg a féri ily remek lett,
      a szegény no megfeneklett,
      rá már semmi sem maradt.
      Ám az Isten azért Isten,
      véghetetlen bölcsessége
      mindig jó dolgokra inti,
      tudja, hogy ha segít magán,
      az isten is megsegíti.
      Hogy ily nagy volt a probléma,
      csak merészebb lett o attól,
      és nekiállt not csinálni
      - ahogy azt ma mondanátok-
      mindenféle muanyagból.
      Volt abban a noben minden,
      bizony nem lesz könnyu dolgom
      véges-végig elsorolnom.

      Az ezüsthold kereksége,
      pálma sudár merevsége,
      oszi felho mélabúja,
      mélyhegedu néma húrja,
      ozikéknek kecsessége,
      majmok csacsi fecsegése,
      május üde tavaszsága,
      csörgokígyó ravaszsága,
      fák közt nyögo szél fuvalma,
      bosz oroszlán rémuralma,
      páva tolla, pulyka mérge,
      gyáva nyúlnak rettegése,
      kis verébnek puha pelyhe,
      illatozó rózsa kelyhe,
      mérges fullánk kis darázsba`,
      felparázsló tuz varázsa,
      csorgatott méz édes íze,
      szomjúság a tiszta vízre,
      nyári zápor, rét keserve
      tél dühétol szétseperve,
      bátor tigris vad haragja,
      kis pacsirta trilla-hangja
      és a többi, és a többi,
      az is, ami ki lett hagyva.

      Nem volt már a férfi árva,
      mert az Úr az új teremtményt
      neki adta illetoleg
      rásózta az o nyakára.

      Nem telt bele alig pár nap,
      hát az Úrhoz mén a férfi,
      s panaszkodik, azt remélve,
      hogy az isten csak megérti.

      Uram! - így szól - kezed mért ver?
      Rettenetes egy teremtmény,
      akit adtál, az a némber.
      Szája be nem áll, ha fecseg,
      egyszer nyugös, másszor beteg,
      minden semmiségért zokog,
      és veszélyes és szeszélyes,
      hogyha egy kis öleléshez
      néhanapján hozzáfogok,
      Máskor. hogy is mondjam. mohó!
      Izzik, mint a tüzes kohó,
      kábít, bódít, mint az óbor,
      csak az a baj, hogy sose jókor.
      Elpusztulok vele élve,
      így könyörgök: vedd ot vissza!
      Nincs szükségem feleségre!

      Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
      látom nincs belole hasznod,
      nem eroszak a disznótor,
      visszaveszem én az asszonyt!

      Nem telt bele alig pár nap,
      s hát megint csak jön a férfi,
      s panaszkodik, azt remélve,
      hogy az isten csak megérti:
      Uram! - így szól - én se értem,
      de hiányzik az a némber,

      ettol vagyok én most bajba`,
      hiányzik a dalos ajka,
      milyen kedves, mikor fecseg,
      megható, ha néha beteg,
      hogyha szenved, hogyha zokog,
      s milyen hálás, milyen boldog,
      hogyha egy kis öleléshez
      néhanapján hozzáfogok.
      Mámorító, mikor mohó
      izzik,mint a tüzes kohó,
      kábít, bódít, mint az óbor,
      sose rosszkor, mindig jókor,
      nincs öröm, csak vele élve!
      Így könyörgök: add ot vissza,
      szükség van a feleségre!

      Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
      látom, látod már a hasznod,
      visszaadom hát az asszonyt!

      Nem telt bele alig pár nap,
      s hát csak újra jön a férfi,
      s panaszkodik, azt remélve,
      hogy az isten csak megérti:
      Uram! - így szól - én se értem,
      de csak némber az a némber,
      sok bosszúság, kevés öröm,
      és a csóknál több a köröm,
      köröm, karom, fecsej, szitok,
      ha úgy látja jónak, kidob,

      minden bajért engem okol,
      vele élnem tüzes pokol,
      így könyörgök, legyen vége,
      vedd ot vissza, sose lássam,
      nincs szükségem feleségre!

      Ez már sok volt az Istennek,
      nagyot ütött az asztalra:
      Volt idod, hogy kiismerjed,
      nekem is van egy kis eszem,
      többé vissza sose veszem,
      oktalanságodon okulj,
      ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
      ezt a mérget hordanod kell,
      akárhogyan éget is,
      vidd az asszonyt, mert különben
      beszüntetlek téged is!

      Sok millió éve ennek,
      de semmi se változott,
      ma is így vagyunk a novel,
      hol áldott, hol átkozott,
      nyögünk, hogyha velünk van és
      hogyha elhagy akkor is,
      ezt csináljuk amíg élünk,
      így jön el az aggkor is,
      amíg ez a világ világ,
      össze sosem békülünk,
      tragédiánk egy mondatban:
      sem velük, sem nélkülük!
    Your message has been successfully submitted and would be delivered to recipients shortly.